-Bocs Laura, de ezt a beszélgetést halasszuk máskorra mert nem akarom Taylort megvártani.-mondtam
-Ali nekem ne hazudj, eddig mindig is leszartad Taylort...és pont most nem?!-nézett rám elég hülyén Laura
-Ne haragudj...-tátogtam a számmal és lementem a földszintre
-Alison ülj le...-utasított Taylor, de Harry úgy látszik már elment...hála az égnek nem rontja tovább a levegőt
-Alison majd hívsz, ha gondolod.-jött le a lépcsőn Laura. Én csak ránéztem, de annyi erőm se volt, hogy köszönjek neki.
-Kiböknéd már végre?-mondtam elég idegesen
-Mindjárt itt lesz egy taxi, elvisz minket egy közeli kórházba, mert az orvos szeretne velünk beszélni.
-Úristen akkor ez azt jelenti, hogy sikerült stabilizálni az állapotát, ugye?-kezdtem örülni
-Nagyon úgy tűnik.-mikor ezt kimondta Taylor, egy olyan dolgot csináltam, amit még soha. Megöleltem.
Körübelül 10 perc múlva meg is érkezett a taxi, gyorsan beszálltunk, Taylor bediktálta a címet, és elindultunk. Az út közbe, gondolkodtam, még pedig azon, hogy ez mekkora ajándék az élettől, hogy lehet sikerült a szüleim életét megmenteni, értük bármit megtennék, ha ők nem lennének, akkor én se lennék. Szeretem őket nagyon, még ha nem is mindig mutatom ki. Éreztem, hogy a taxi lassul, és megáll. Taylor kifizette az utat, és kiszálltunk a kocsiból. Miközben a bejárat felé tartottuk, elfogott egy elég fura érzés. Éreztem, már nagyon sokszor sokfélét, de ilyet még soha. Ahogy beértünk a nagy előtérbe, szaladt hozzánk egy orvos.
-Önök lennének a Benson testvérek?-kérdezte
-Igen igen, Taylor Benson-nyújtott kezet
-Alison Benson.-követtem Taylor példáját
-Kérem jöjjenek utánam. Elkezdtünk a doki után sétálni, és egy irodába vezetett minket.
-Anyuékat mikor láthatjuk?-kérdeztem izgatottan
-Alison, először is el kell nektek mondanom valamit. Amikor értesítettek minket, hogy történt egy elég súlyos baleset, és hogy a sérülteknek én leszek a kezelő orvosa, akkor azt hittem, hogy ez olyan lesz mint a többi beteg. De nem. Azt is tudniuk kell, hogy nagyon rossz állapotba, szállították be a szüleiket, szinte felismerhetetlenségik roncsolódott, mindenünk. A személyi igazolvány alapján, sikerült őket azonosítani. Először sikerült stabilizálni az állapotukat, és úgy nézett ki, hogy sikerül őket megmenteni minden következmény nélkül.
-Kérem térjen a lényegre.-kiabált Taylor
- Tehát, a szüleiknél agyi ödéma lépett fel.
-Ez mit jelent, ugye megfognak gyógyulni?-néztem könnyes szemekkel
-Taylor, és Alison...nagyon sajnálom, de a szüleik... meghaltak.
-Tessék? Nem, nem maga csak viccel velünk. A mi szüleink nem halhattak meg.-elkezdtem zokogni
-Most hol vannak??-Taylor
-Azt nem akarjátok tudni, és azért nem szólhattam hamarabb, mert nem akarták a szüleik, hogy ilyen rossz állapotba lássátok őket, hanem, hogy az a kép maradjon meg róluk, ahogyan utoljára láttátok őket.
-Nem nem nem nem , ezt nem hiszem el.-kiabált Taylor, és kiment az irodából
-Tudjuk, hogy más családtagotok, ezért ha az nyugtat, a temetést a kórház állja.
-Dugja fel a temetést magának.-ordítottam és kifutottam az irodából.
Az érzés, amikor tudod, hogy senkid nincs az egész világon...borzalmas. El se köszöntem tőlük, még csak annyit se mondtam, hogy szeretlek titeket. Soha nem mondtam nekik...de ma már késő. Soha nem öleltem meg őket...soha..és már késő. Mikor kiértem a kórházból elkezdtem keresni Taylort, de sehol se találtam. Szuper, ebbe a nehéz pillanatba legalább össze kéne tartanunk, mivel csak mi maradtunk egymásnak. Elkezdtem céltalanul sétálni, és megálltam egy kis padnál. Leültem, és akkor esett le az elmúlt pár óra történése. Nem fogtam fel, nem tudtam sírni, mert nem jutott el az agyamig, hogy mégis mi történt.
Hirtelen elkezdett zuhogni az eső. Nem érdekelt, csak ott ültem, és néztem ahogy futnak az emberek az eső elöl. Én ott ültem és eljött az a pillanat, amikor irdatlan módon elkezdtem zokogni. Szerencsére esett az eső és így senki látta, hogy sírok. Persze voltak emberek, akik megnéztek, és mind azt gondolhatta, hogy biztos dobott a pasim, vagy nem tudtam megvenni egy ruhát...de nem. Senki nem tudta miért sírok. Amikor kezdtem már fázni, felakartam hívni Taylort, hogy mégis merre van, mert a városnak ezt a részét nem ismerem, pénzem nincs, és nem találok haza...de Taylor ki volt kapcsolva. Felkeltem a padról, és elkezdtem az esővel szembe sétálni, és nem gondoltam semmire. Már vagy 2 órája sétálhattam céltalanul és teljesen önkívületlen állapotba, mikor megpillantottam a házunkat. Olyan idegennek tűnt minden. Előkerestem a kulcsaimat, és bementem a házba. Minden olyan üresnek látszott..pedig minden úgy volt, ahogy elmentünk. Egyet kivéve....hiányoznak anyuék. Még most se sikerült felfognom..de ezt soha nem lehet megemészteni. Felmentem Taylor szobájába, de csupa üresség volt. Nem értettem. Ránéztem az ágyára és megláttam egy papírt.
"Alison. Tudom, hogy én lennék a tesó aki vigyáz rád, ilyen nehéz pillanatokban is, de sajnos ezt a kötelességemet nem tudom teljesíteni. Túl sok nekem ez ami most történt. Most elmegyek egy hosszú időre nagyon messzire. Tudom, hogy nem fogok neked hiányozni mert utálsz..amit meg is értek, én is utálom most magam, hogy ennyire gyenge vagyok, hogy nem vagy rád képes vigyázni. Véget vetek az eddigi életemnek, és új lappal kezdek mindent, mondhatni új életet kezdek, amibe te most nem leszel benne. Ha rendeztem magamba a dolgokat, akkor majd keresni foglak...Ügyes lány vagy te, boldogulni fogsz az életben. Ha most látnák anyuék, hogy mit teszek akkor ki lennének akadva...ezért is ne haragudj Alison...mindig is te leszel nekem a kis hugom.
Taylor."
Kijelentem, hogy teljesen összetörtem.
*Pár héttel később
Ahogy ott álltam, teljesen összetörve, és sebezhetően, észrevettem, hogy rengetegen eljöttek a temetésre. Az egyedüli családtag csak én voltam. A többi ember mind munkatárs, barát, és persze Niall, Liam, Louis, Zayn és Harry volt. Harryn egyáltalán nem látszódott az, hogy szomorú Taylor miatt..de most ez érdekelt a legkevésbé. Ott álltam, és hallgattam, ahogy a pap mondja a beszédet. Egy hirtelen felindulásból, oda sétáltam a paphoz.
-Atyám, most én szeretnék beszélni, maga most fogja be egy picit, köszönöm.-a pap engedelmeskedett nekem, és átengedte a helyét. Ahogy felálltam, az emelkedőre, hogy lássak mindenkit, megdöbbentem. Tényleg nagyon sokan voltak, nem hittem volna, hogy ennyien eljönnek, jól esett nagyon. Vettem egy mély levegőt és elkezdtem beszélni.
" Drága anya és apa. Nem hittem, volna, hogy akkor fogok hozzátok beszélni a legtöbbet, amikor ti már nem lesztek mellettem. Nem is tudom mit mondhatnék. Most elkezdhetnék mesélni, a régi szép élményeinkről, azokról a szép nyaralásokról a nosztalgia a kedvéért, de nem jó mert egymagam nosztalgiázni nem jó. Itt szorongatok a kezembe egy képet, amin mi négyen vagyunk rajta. Ti, és mi Taylorral. Nem egy nagy dolog, nekem ez ad most erőt. Ezen a képen rajta van két személy, aki nektek köszönheti az életét. Minden megélt perc egy öröm volt veletek, anya és apa. Annyit dolgoztatok azért, hogy mindent megadhassatok nekünk, és hogy semmibe se érezzünk hiányt. Nagyon hülye volt, de ezt csak most látom be. Soha nem öleltelek meg titeket, soha nem mondtam azt, hogy köszönöm. Nem mondtam nektek azt, hogy szeretlek titeket. Flegmáztam veletek, és állandóan visszabeszéltem. Ezeket nem azért tettem, mert nem szeretlek titeket, hanem azért, mert én azt hittem, hogy ezekre a dolgokat bármikor elmondhatom még nektek, és hogy mennyi alkalmam lesz még ezeket elmondani. De sajnos ez nem így alakult. Ezért bocsánatot szeretnék kérni tőletek. Anyu, apu nagyon szeretlek titeket, és köszönöm, hogy felneveltetek."
*Temetés után
A temetés után, próbáltam az embereket elkerülni, mert most valahogy mindenkitől undorodtam.
Épp a sírnál álltam, amikor valaki a vállamra tette a kezét. Harry volt az.
-Alison, nagyon sajnálom, és akármire van szük...-mondta volna Harry ha nem szakítom félbe
-Nem kell Harry a sablonszöveg, elég ha megölelsz, hidd el azzal most sokkal többet segítenél.-mondtam, és Harry bármilyen habozás nélkül megölelt jó szorosan, mint még soha senki.
-Köszönöm.-suttogtam
-Ezt nem kell megköszönnöd.-lágyan elmosolyodott
-Most magamra hagynál egy kicsit?-néztem fel rá
-Nem Alison, most nem. Egymagad vagy az egész földön, én nem foglak egyedül hagyni téged.-mondta és újra átölelt
-Harry én..-kezdtem volna bele, de most Harry szakított félbe
-Na gyere hugikám menjünk el hozzám.-mondta és átkarolt.
-Hugi?!-néztem rá kérdően
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése